A demagógia diszkrét sármja

Őszintén nem értem magukat. Otthonmaradottakat. Azokat akiket még nem ragadott el a nyugat szépségének lágy fullatja. Ugyanakkor tisztelem is magukat. Mert maguk mindent eltűrnek. Önök nem rohangálnak fejvesztve az utcákon kukákat gyújtogatva mint a görögök, s nem vonulnak tiltakozni oly elszántsággal mint mi. Mi itten spanyolhonban. Mert itt az emberek bizony tömegével készek demonstrálni erejüket ha arról van szó. 

Önök viszont az elmúlt években mondhatni elég inaktívak. Pedig valljuk be, lenni miért maguknak is kiállni. 

Ott van például az a sok kidobott államforint azokra a legfelsőbb prioritást elvező stadionokra. Egy nemzeti stadion még rendben is van, de egy Gyirmót például mi alapján kap százmilliókat? Vagy milyen jogon rendezi az állam a fővárosi klubok tartozásait a maguk adójából? Miközben az oktatás vagy az egészségügy haldoklik. Önök ezt tűrik? Nézzenek csak ránk! A mi szemétszállítóink megbénították Madridot ha arról volt szó! S ott van a sok valenciai aki meg a tévéért tüntetett nemrégiben, pedig valljuk be nem volt olyan komoly a dolog mint az önök esetében. És mégis. Ezzel szemben önök karba tett kézzel nézik, hogy rohad szét, s válik korruptabbá egészségügyi rendszerük, hogy hullik darabjaira oktatásuk. S ez csak megállíthatatlanabbá válik. Mert mondjuk ki, a többiek se jobbak. Mszp? Úgy korrupt ahogy van. Gyurcsány? Tolvaj, de nem olyan idióta, hogy lovakkal menjen neki egy tankhadosztálynak. Talán bevezetné az eurót. Bajnai? Ő bizony egy kétszínű alak. Jobbik? Egy dilettáns radikális csoport nem irányíthat egy nemzetet. Meg a zöldek? Na ne nevettessenek! 

Az oktatás színvonalának esését a mostani Pisa eredmények hűen tükrözik. A magyar gyerekek nagy része primitív bunkó. Kicsit szélsőséges a megfogalmazás, de sajnos ez mostanra már tény és való. És ezek a gyerekek minden bizonnyal egyszer majd felnőnek, s képzik majd a társadalom azon buta, állástalan részét, akiket az adófizető tart el. A tanárokat úgy semmibe nézi ez a rendszer. Hasonlóképpen jár a bér annak aki szorgalmasan dolgozik a diákért, túlrázik, s annak is aki csak teng-leng. A teljesítmény háttérbe szorul. Hagy érezze mindenki magát egynelőnek, akárcsak a proletár diktatúrában. 

Az egészségügy színvonaláról nem is beszélve. Már öt évvel ezelőtt Gusztáv barátom kötszervállalkozó apjának könyörgött a pécsi kórházvezető, hogy annak ellenére is küldjék ki "a havi szállítmányt", hogy fizetni bizony nem tudnak. Mert pénz az hol jön, hol nem. Mint a mesében. Az egyénre levetített helyzet pedig inkább hasonlít valami jó kis tragikomédiára. Csak akkor látják el szegény embert ha testvére, unokája, barátja, keresztfia, adósa, volt tanárja, fenéknyalója valamelyk oligarchának, rendelőveztőnek vagy polgármesternek. 

A maguk politikusai ennek tetejébe még ahelyett, hogy az adóhivatalt számotatnák el, az egyesült államok kormánya ellen terveznek vizsgálatot. Kész kutyakomédia. Az önök megválasztottjai azt hiszik magukról, hogy ők a Kreml, vagy az EU. Pedig korántsincs így. Kevesebbek ők mint egy porszem. S mégis megtehetik, hogy kedvükre osztogassanak cimboráiknak dohányboltokat, földeket, állami munkákat. 

S az önök társadalmának java része tényleg nem lát át a szitán. Szinte hihetetlen, de igaz. S elkeserítő. Elkeserítő mert egy két évszázada megfogalmazott poétai gondolat még mindig aktuális:

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
     Szélvész le nem dönt, benne termő
          Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
     A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
          Róma ledűl, s rabigába görbed.

Részlet Berzsenyi Dániel ódájából (1810)

Még mielőtt megosztanám Önökkel újabb történetemet, szeretnék leszögezni valamit: a távolságból adódóan, s személyes ingerek híján mindenfajta pártállás nélkül alkotom véleményem. Előző írásom nem tekinthető egy ellenzéki partizánakciónak, csupán figyelemfelhívás céljából közöltem. Kvázi egy impresszió a jelenségről melyet leírtam, s egy nyitott kérdés, mit ki úgy ítél meg ahogy kíván. De semmiképpen se provokációként tisztelt kormánypártiak! No, de amiről ma akartam szólni, az a maguk új nemzeti légitársasága, a Sólyom. 

Július közepén jártam otthon legutóbb. A mostanra már megszokott módon egy low-cost géppel voltunk kénytelenek utazni. Pedig régen szerettem a Malévot. Nem tudom ki verte szét, az oroszok, a bajnaiék, vagy az Európai Unió, de nem is ez a lényeg. Szerettem, mert például nem kellett a reptéren vesztegelnem a késések miatt órákig. Nem kellett 20 eurót fizetnem ha enni akartam egy szendvicset. Szóval szerettem. De bedőlt, s az egyetlen utazási lehetőséget (a kimerítő kétnapos autózás mellett) ezek a fapadosok biztosították. Bocsánat biztosítják, s úgy tűnik még egy ideig teszik is azt. 

A két hetes ideiglenes állomásozásunk egy estéjén Gézával is összefutottunk. Egy kiváló zsidó étterembe hívott minket, valahol ott a Baross tér környékén. Ha jól emlékszem halászlevet majd báránycsülköt kértem, a sok mediterrán után eszméletlenül jó egy kis hazai íz. Feleségem követett. Géza pedig valami reformfogással birkózgatott. A Sólyomról ezen az estén hallottam először. Tudják, nagyon felvillanyozott. Géza azt mondta, hogy jövőre már ezzel jövök, ugyanis minden már le van zsírozva. A kormány a többségi tulajdonos, s ott van még egy sor komoly befektető Dubaiból meg nem tudom honnan, szóval tuti a buli. 

A következő hét hétfőn már hazafelé tartottunk. Némileg borúsan, mert nem tudtunk tovább maradni. De inkább élményekkel tele, mert valóban két kellemes hetet töltöttünk Pesten. Apámat felvittem a Galériába, megnéztük Szinyeit meg Gauguint, míg feleségem leginkább régi barátnőivel való csevegésében lelte örömét. Hazaérkezésünk után nem telt bele sok, hogy újra hallottam a Sólyomról. Ezúttal már hivatalosan. Ezekben a riportokban ugyan már nem szerepelt a magyar állam neve, de biztos anyagi háttérről győzött meg. Egy Gézával folytatott későbbi levélváltásomban ő úgy indokolta ezt, hogy ezt úgyszólván csak fű alatt lehet csinálni, mert a kormány legálisan nem szállhat be a buliba. Legalábbis nem lenne kifizetődő számára - folytatta. 

A diadalmas kezdés óta sajnos sok minden történt. Meg nem adott engedélyek, tulajdonosváltások, meg persze egyéb kétes ügyek, amit már nem is tart számon az ember. Sőt mostanra - a  szerintem kormány által pénzelt - buli igen elfajult. "A Sólyom Hungarian Airways Kft. azt megelőzően került a vállaltan offshore státuszú Charity March Jótékonysági Menet tulajdonába, hogy az alkalmazottakkal közölték: nem tudnak fizetést adni nekik. A Sólyom Holding tulajdonosai minderről nem kívántak nyilatkozni." - írta a Népszabadság. A helyzet pedig továbbra is kilátástalan. Vagy csak az egyszeri ember nem érti? Tulajdonképpen nem tudom. 

Álmom, hogy egyszer majd újra magyar felségjelzésű madárkán utazok, olyan távolinak tűnik számomra mint egy labdarúgó vébén való magyar részvétel. Sajnálom. De hátha! 

Tudják, az igazság az, hogy Géza képviselő cimborám mellett más otthon maradottal is igen szoros kapcsolatot ápolok. Ott van anyám és apám, akik jelenleg Aquincumban tengetik csendesen nyugdíjas mindennapjaikat. Velük általában hétvégén beszélek, miután a szokásos nagybevásárlásukat befejezvén eldőlnek a negyedik emeleti lakás rekamiéján. Apám ilyenkor szeret beszámolni a Vasas eredményeiről, anyám meg a garázsfodrász adott pletykáiról. 

Rajtuk kívül még Gusztávval értekezek gyakran. Ő jelenleg a Xll. kerület egyik iskolájának a könyvtárosa. Nemrég újságolta is, hogy harminc ezerrel többet visz haza. El is kezdett gyűjteni. Minden álma, hogy megmássza a Mont Blancot. Na, de a lényeg, amit egy olyan hete hallhattam tőle valóban ledöbbentett. 

Frank Sinatra ipanemai nimfájáról énekelt mikor megszólalt a telefonom. Ideges hangon szólt bele. Azt hittem megint az alkoholista felesége inzultálata a lányát. Korántsem. A könyvtárról volt szó. Azt mondta fontos, hogy most elmondhassa, erre levettem a tűt a lemezről. 

"Ilyet öregem nem lehet megcsinálni! Ki ez az ürge, tán valami Kádár sarj?" - persze káromkodott is. Közel húsz éve járatja már a bibliotékába a HVG című hetilapot, de ez évre valamiért a tankerület nem engedélyezte a megrendelést. 

Néha én is átböngészem az online felületét, és talán mondhatom a nol.hu után ez az a magyar oldal amit legtöbbször látogatok. Nem érzem rajta, hogy pártújság lenne. Tényszerű, az igazságot tekinti elsődlegesnek. Mondom ezt az után, hogy csúnyán belebuktak egy videóba. De szerintem tényleg így van. Csak az hibázik, aki csinál is valamit. 

Szóval káromkodott. Azt ecsetelte, hogy nem azért utasították el a rendelést mert drága, hanem mert a jelenlegi kormányzatnak - a múlt században ismert szóval élve - dekadens. Magamban nevettem rajta. Nagyon el volt keseredve. Próbáltam nyugtatni a mi helyzetünkkel, de nem nagyon segített. Lerakta. 

Visszaraktam a Sinatrát, de hamar ki is kellett kapcsolnom, mert feleségem mindeképp meg akarta nézni az M1 híradót. Tudják, már olyan hét éve van magyar tévénk, ugyanis akkor hoztam otthonról egy parabollaantennát, amit a repülőn kézipoggyászként hurcoltam egészen Verdi útjáig. Na szóval, ha már ott voltam én is néztem. Pedig utáltam. De csak most jöttem rá igazából, hogy miért, s most értettem meg igazán miről beszélt Gusztáv. 

A bemondó figura körübelül húsz percig csak a kormány tevéknységeit magasztalta, s rutinszerűen nyugtázta: "A kormány újabb X ezer munkahelyet teremtett" vagy "újabb stratégia megállapodást kötött X-el meg Y-al." Orbán Viktor pedig az egykulcsos adózás erényeit méltatta. Teljes egyoldalúság áradt. Nem volt semmilyen kontraszt. Csak egy számított, mit a vezér patronált hevesen. 

Az időjárás jelentés után valami kabaré jött, de már nem volt kedvem megnézni. Elgondolkodtam. Feleségem az Hola-t lapozgatta. Gusztáv szavait hallottam: "ezek rosszbbak mint a vörösök!" Persze kétezerötszáz kilométer távolságból nehéz megítélni. 

Ám még ilyen távlatokból is igen elgondolkodtató kijelentés. 

Nem akarom untatni. Rövid leszek: nem vagyok párttag, képviselő aspiráns, vagy egyéb amit még csak el lehet képzelni, csupán egyszerű polgár. Barcelonában élek már '81 óta. Azóta távol tartom magam a politikától. Egyszerűen megvan rá az okom. Ugyan csak évente tudok hazalátogatni, de nap mint nap követem az eseményeket. Az ottaniakat. Van egy pár haverom is még odaát. Tudják, onnan fentről. Némelyik elég közel a tűzhöz. És némelyik - hát kinek másnak, mint a nyugati amigonak - szeret fecsegni. 

Én meg - miközben a házam közelében fekvő Gaudí bácsi terasza felé veszem az irányt - hallgatom. Már a ott ülök száz nemzet képviselője között. Bámulom a várost. Még mindig mondja. Nem különösebben érdekli, hogy mennyibe fáj neki. Tudják, sokat keres. Mégiscsak ott van a tűz közelében. De őszintén mondom, nem irigylem. Most fejezi be. Elköszön, de előbb megnyugtatom: "Nyugi Géza, most már nyugodtan fekhetsz le!" Köszöni megint, hogy meghallgattam és megígéri, hogy áprilisban majd meglátogat. Örülök neki, bár itt Barcelonában mindig hallok magyar szót. 

Summa summarum régóta hallgatom már. Eddig nem beszéltem róla senkinek. Előző héten viszont megkérdeztem, hogy írhatok e a sztorijairól. Nem fedném fel a kilétét, olyan lehetne mint "Mély Torok". Tudják, eddig a pontig vonakodott, azonban mikor kiejtettem ezt a nevet, egyszeriben lelkesedett. Mit mondjak én örülök. Ő is. Azt mondja egyszer még hallhatatlanok leszünk. 

Ki tudja.