Nem akarom untatni. Rövid leszek: nem vagyok párttag, képviselő aspiráns, vagy egyéb amit még csak el lehet képzelni, csupán egyszerű polgár. Barcelonában élek már '81 óta. Azóta távol tartom magam a politikától. Egyszerűen megvan rá az okom. Ugyan csak évente tudok hazalátogatni, de nap mint nap követem az eseményeket. Az ottaniakat. Van egy pár haverom is még odaát. Tudják, onnan fentről. Némelyik elég közel a tűzhöz. És némelyik - hát kinek másnak, mint a nyugati amigonak - szeret fecsegni.
Én meg - miközben a házam közelében fekvő Gaudí bácsi terasza felé veszem az irányt - hallgatom. Már a ott ülök száz nemzet képviselője között. Bámulom a várost. Még mindig mondja. Nem különösebben érdekli, hogy mennyibe fáj neki. Tudják, sokat keres. Mégiscsak ott van a tűz közelében. De őszintén mondom, nem irigylem. Most fejezi be. Elköszön, de előbb megnyugtatom: "Nyugi Géza, most már nyugodtan fekhetsz le!" Köszöni megint, hogy meghallgattam és megígéri, hogy áprilisban majd meglátogat. Örülök neki, bár itt Barcelonában mindig hallok magyar szót.
Summa summarum régóta hallgatom már. Eddig nem beszéltem róla senkinek. Előző héten viszont megkérdeztem, hogy írhatok e a sztorijairól. Nem fedném fel a kilétét, olyan lehetne mint "Mély Torok". Tudják, eddig a pontig vonakodott, azonban mikor kiejtettem ezt a nevet, egyszeriben lelkesedett. Mit mondjak én örülök. Ő is. Azt mondja egyszer még hallhatatlanok leszünk.
Ki tudja.
